Katonadolog

Hellobello!

Annyi mindent hallunk a katonákról. A tv, újságok s a törikönyv telis tele van ilyesfajta témákkal. De milyen is valójában megtapasztalni, amikor egyik közeli ismerősünk dönt úgy, hogy ő élet halál harc között éli tovább életét? Szörnyű! Szörnyű és kibírhatatlan. Két, számomra igen fontos személy is ezt a hivatást vállalta. És hogyan telnek ezek után napjaid? Hát így:
Naponta ezerszer eszedbe jut, hogy merre járhat épp mit csinálhat?! Amikor pedig a telefon megcsörren és a nevét látod a kijelzőn a legkisebb szőrszál is feláll a karodon és végigfut rajtad a hideg mielőtt a zöld gombra kerülne a kezed. S amikor beleszól a telefonba, hogy ezt a hetet kisebb nagyobb sérülésekkel túlélte, egy hatalmas kő zuhan le a szívedről. Várod, hogy azt mondja igen most hazajön és amikor az érdekfeszítő történeteit meséli legszívesebben megütnéd és sírva fakadnál. Majd jönnek a "külföldre utaznék" és "szimulációs hétre kell mennem" mondatok, melyek nem meglepően nem töltenek el túl nagy lelkesedéssel.
Túl lehet élni természetesen, ahogyan ők is túlélnek minden egyes napot a kiképzésen. S hiába panaszkodnak hét közben, hogy nehéz volt vagy épp már semmi kedvük, hazatérve mégis boldogan mesélik a legjobb storykat.
A búcsúzás mindig nehéz, de melyik búcsúzás nem az? Biztos vagyok benne, hogy tökéletes katonák lesznek s nem a gyilkológép kategóriába fognak tartozni. A hazánkat védik, erre tették fel életüket.
Ahányszor elmegyek a toborzó iroda előtt az egyes villamossal kicsit összehúz a szívem s azt kívánom bár ne hallottak volna erről soha. De ez az ő pályájuk, ezt kell bejárniuk.
Én pedig csak remélni tudom, hogy egyszer kitüntetésekkel tele a közelembe maradnak s minden este egy pohár bor mellett mesélik majd el, hogy "amikor én katona voltam...".
Nektek van ilyen ismerősötök, barátok? Hogyan viselitek a feszültséget?


Jó olvasást és szép szombat délutánt kívánok!